Reggel - mint minden átlagos napon - hajnalban keltem, az ébresztőm visítására. Egy morgással nyugtáztam majd kinyomtam az egyre hangosodó zenét. Még öt percet forgolódtam az ágyamban, majd úgy döntöttem, hogy ideje lenne felkelnem ha nem akarom lekésni a buszt. Kislattyogtam a fürdőszobámba és nekiálltam fogat mosni. Az enyhén kinőtt pizsamámból kilógott a bokám, ami tiszta libabőr volt, mivel le volt kapcsolva a fűtés és tél volt. Pont végeztem dolgommal mikor meghallattam a csengőnk ismerős dallamát.
Rajtam kívül ki van fent ilyen korán? - tettem fel magamban a költői kérdést, majd vártam, hogy anya nyissa az ajtót. Két perc után még egyszer csengettek, és a kutyánk egyre jobban kezdett megvadulni. Úgy döntöttem, hogy ha már anya nem képes kimászni az ágyból megyek én és megnézem, hogy ki zargat minket ilyenkor, mielőtt szegény kutyusom eltépi a láncát.
Megkíséreltem azt, hogy lemenjek a lépcsőn. Kisebb, nagyobb sikerrel ment is. Azt nem kell nézni, hogy majdnem leestem, az a koránkelés tünete.
Felkaptam anyám bő tréning felsőjét, ami a fogason hevert - a többi kabáttal együtt -, elfordítottam a kulcsot a zárban és rohantam is a kinti kapuhoz. Ez sem volt jó ötlet, mivel elcsúsztam. Feltápászkodtam és folytattam a szerencsétlenkedésemet, de végre, valahára eljutottam a kapuig.
Kinyitottam az ajtót és egy tőlem úgy két fejjel magasabb sráccal találtam szembe magam. Egy melegítőnadrágban volt, papucsban és egy pulcsiban, amin látszott, hogy csak magára kapta. Kócos haja éj fekete volt, ezt még sötétben is meg lehetett állapítani. Sajnos az arcát nem láttam, mivel a lámpát az utcán lekapcsolták, de még sötét volt.
- Szia - szólalt meg rekedt, mély hangon.
- Helló - csak ennyit bírtam kinyögni a sokktól. Nem túl sok - helyes - fiú szokott hozzánk jönni. Főleg nem ilyen korán.
A hideg, reggeli szél belekapott a hajamba, elkezdte azt lobogtatni, így helyett kapott a nyakamhoz, ami abban a pillanatban olyan volt mintha egy jégtömb lenne. A srác kidolgozott hasán megjelentek a libabőrök. Bedugta tréning felsője zsebébe a kezét és kissé összehúzta magán, hogy ne érje a hideg csupasz bőrét.
- Ne haragudj, hogy felkeltettelek, csak a kutyátok nagyon ugatott és nem tudtam aludni miatta - motyogta álmos hangon.
- Nem keltettél fel - engedtem el egy halvány mosolyt - Ne haragudj, egy pillanat és lehalkítom. Linda! - ordítottam hátra a kutyám nevét. Bár nem sokat érek vele, és a kert másik végében volt az ebem, de egy próbát megért. Szerencsémre pont talált magának valamit amivel szórakozni tud, ezért leállt az ugatással. Egy másodpercre előhúztam pizsamanadrágom zsebéből a telefonom, hogy egy pillantást vessek az időre. Amikor megláttam, hogy jó nagy késésben vagyok a szemeim kikerekedtek.
- Valami baj van? - érdeklődött a fiú.
- Ne haragudj, de .... Nekem most mennem kell. Tíz percem van, hogy elkészüljek - számoltam be a dolgokról és már készültem volna becsukni az ajtót. Ekkor egy nagy, erőteljes kéz ragadta meg az alkarom, egyből felkaptam a tekintetem tulajdonosára.
- Elviszlek - ez nem felajánlásnak hangzott, hanem inkább kijelentésnek - Fél óra múlva itt?
- Én .... - kezdtem volna dadogásba, de ő megtörte szavam.
- Rendben. Itt várlak majd - mondta és elengedte karom, aztán ment is el. Nekidőltem a vasrúdnak és figyeltem ahogy bemegy a mellettünk lévő házba.
Azt hittem, hogy ott nem lakik senki. Évek óta üresen áll. Vajon ... Vajon mikor jött?
Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben amikor észrevettem, hogy a pulcsi felszívta a csövön lévő vízcseppeket.
- Oh a francba! - mordultam fel, majd becsaptam a kaput és mentem készülődni.
- Carly! Le fogod késni a buszt - szólt rám anya amikor beértem a házba. Pont az uzsonnámat csomagolta.
- Nem baj. Majd megyek egy másikkal - adtam a választ, de a szemem előtt még mindig csak annak a fiúnak a képe lebegett.
Miután észbe kaptam ledobtam anya tréning felsőjét és rohantam fel az emeletre készülődni. Gyorsan összekaptam magam, befejeztem amit a beszélgetés előtt elkezdtem majd az órára pillantottam. Még volt tíz percem, hogy találkozzak azzal a 'titokzatos sráccal'.
Letrappoltam az emeletre és kikaptam a hűtőből egy tejet, meg előszedtem a szekrényből a müzlit. Nekiálltam reggelizni és pont amikor befejeztem megjelent anya is.
- Mi az? Tán arcodra fagyott a mosoly? És ha már a fagyásról beszélünk ... Mit is kerestél kint? - faggatott miközben ő is leült.
- Csak ... Csengettek. De gondolom, te ezt nem hallottad - tettem egy aprócska szemrehányást, de szerencsémre nem vette észre.
- Aha ... És ki volt az? Mandy?
- Nem. Ha ő lett volna lenne nálam levél - mondtam miközben beraktam a müzlis tálat a mosogatóba. Csak úgy mellékesen: Mandy a postásunk, és sajnos elég korán szokott jönni.
- Akkor ki volt?
- Csak a szomszéd. Gondolom nemrég költözött be Rose-ék házába - dőltem neki a mosogatónak.
- Aha ... És hogy néz ki ez a 'szomszéd'? - húzogatta a szemöldökét. Éreztem, hogy az arcomon elterjed a pír, ezért inkább a padlót kezdtem fixírozni. Nem tudom, hogy helyes-e. Nem láttam az arcát. Viszont, amit láttam belőle az eddig nagyon is tetszik.
Ekkor megpillantottam a titokzatos srácot az ablakban, anya válla felet, a kapunkat támasztotta és az óráját nézegette. Előszedtem a zsebemből a telefonom, mintha megnézném, hogy mennyi az idő, majd bejelentettem, hogy mennem kell, vagy különben ezt a buszt is lekésem.
Mentem az előszobába, felkaptam a kabátom, sálam, sapkám és már mentem is kifele. Kiléptem a bejárati ajtón, óvatosan letipegtem a lépcsőn, hogy nehogy megint elcsússzak majd mentem a kapuhoz. Elfordítottam benne a kulcsot, amit a fémkapu egy nagy kattanással nyugtázott, majd kiléptem rajta.
Így világosban ez a fiú még helyesebb. Gyönyörű barna szemeit dús, fekete szempilla keretezte, telt ajkain a pimasz mosoly olyan természetes volt, mintha rá lenne faragva, kreol bőre sima volt és a haja kissé fel volt állítva. Kissé nagyon.
- Mehetünk? - kérdezte még mindig vigyorogva.
- Persze - mondtam és becsuktam az ajtót. Még egy gyors pillantást vetettem a házra, csak annyit láttam, hogy anya kerek szemekkel néz ki a konyhaablakból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése