~ Tizennegyedik Fejezet ~

Nem tudtam eldönteni, hogy mennyi idő óta térdeltem a földön. Elvesztettem az időérzékem. Előszedtem a telefonom a táskámból és nyomkodtam rajta valamit. De halvány lila fogalmam se volt róla, hogy mit csinálok. Nem voltam teljesen tudatomban. Csak rányomtam az első névre, akit megláttam. Körülbelül tíz csengés után felvette.

- Hallo? - szólt bele rekedtes hangon.

- Felébresztettelek? - kérdeztem egyből.

- Őőőő nem lényeges. Valami baj van?

- Neked van jogsid, igaz? - kérdeztem, ügyet se vetve az ő mondanivalójára.

- Igen van.

- Eljönnél értem? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.

- P-persze - mondta, és a hangokból ítélve már öltözött is. Elmondtam neki, hogy hova jöjjön, majd feltápászkodtam a földről - mivel biztos teljesen hülyének néztek -, és leültem egy padra. Forgattam a telefonom a kezemben, hátha hív valaki, de senki nem jelentkezett. Elengedtem néhány sóhajt, és rájöttem, hogy elég hideg van, mert láttam a leheletem - amiben elég erősen érződött az alkoholszag.

Nem tudom eldönteni, hogy mennyit várhattam. Perceket, negyed órát, órákat ... De végre leparkolt elém egy fekete autó, és kiszállt belőle Marco, kócos hajjal, melegítőben, egy fehér pólóban és deszkás cipőben.

Felálltam és remegő térddel odatipegtem hozzá. Mire odaértem, már úgy éreztem, hogy összeesek. Ezt ő is észrevette, ezért némi gondolkodás után megölelt, így megtartott, én pedig a karjaiba rogytam.

- Üljünk be az autóba! - mondta és eltámogatott az anyósülés ajtajáig. Betuszkolt a kocsiba, majd ő is beült a volánhoz - Mi történt? - fürkészte az arcom.

Nem bírtam kinyögni semmit. Szinte megnémultam. És nem is tudtam, hogy mit mondhatnék. Marco-nak semmit. Hisz ahogy észrevettem nem épp puszipajtások Zayn-nel. Biztos, hogy csak örülne neki, hogy bevitték a sittre.

- Hosszú - mondtam elhaló hangon és hátrahajtottam a fejem.

- Biztos nem akarsz beszélni róla? - kérdezte, még mindig engem figyelve. Nemlegesen megráztam a fejem, majd lehunytam a szemem.

***

Szörnyű álmom volt. Már nem emlékszem rá, de izzadtan riadtam fel. Körbenéztem és rájöttem, hogy nem otthon vagyok. Egy tiszta lakásban voltam, egy óriási francia ágyban feküdtem, betakarva. Egy melegítőgatyába és egy bő, ujjatlan pólóba. Mindkettő nagy volt, és eléggé pasis. Ismét körbenéztem és megláttam a ruháimat az íróasztalon. Kikászálódtam az ágyból, majd készültem kimenni, amikor megpillantottam magam egy teljes alakos tükörbe. A hajam olyan volt mint egy szénakazal, a sminkem még mindig rajtam volt. De nem nagyon érdekelt. Ki kellett derítenem, hogy hol vagyok. Kinyitottam az ajtót, és kimentem. Egy nagy folyosóra jutottam. Na most akkor jobbra, vagy balra? Egye fene, elindultam jobbra. Sok ajtó, sok festett kép ... Úristen, mikor rabolt el engem egy milliomos?

Végül egy nappaliban kötöttem ki. És megpillantottam Marco-t a kanapén, egy szál boxerben. Akaratom ellenére is feléledtek a lepkék a hasamban. Annyiszor képzeltem már így. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem így van.

Miközben az alvó fiút figyeltem, eszembe jutott néhány dolog. Az emlékképek csak úgy cikáztak a fejemben. Ahogy Zayn veri Greget .... Én a földön térdelek és úgy figyelem a rendőrautót .... A könnyeim miatt elmosódott környezet ....

Ismét könnyek szöktek a szemembe. Már nem bírtam visszatartani a sírást. Eleve érzékeny alkat vagyok, de ez már túl nagy nyomás. Leültem a kis dohányzó asztalra,  és úgy törölgettem a szemeim. Hallottam valami mocorgást, de pont az érdekelt a legkevésbé. Akkor az életben maradásom volt a tét, ha nem figyelek egy másodpercre, a kiszakadni akaró tüdőm, tényleg cserben hagy, és akkor ott nekem kampec.

- Úristen Caryl! Mi a baj? - hallottam egy álmos hangot, majd egy kezet éreztem a csuklómon, úgy próbálta elhúzni a tenyerem az arcomtóll. Nem engedtem, kirántottam a csuklóm keze közül, és tovább zokogtam.

- Carly, mi a baj? - hallottam Marco kétségbeesett hangját.

- S-semmi - hüppögtem, és megtöröltem a szemem.

- Carly, mi történt az este? - kérdezte kissé erélyesen.

- Semmi - ismételtem elhaló hangon.

- Malik-al voltál? - amikor ezt kimondta a szemébe néztem. Nem válaszoltam, csak figyeltem, láttam, ahogy elönti a düh - Bántott?

- N-nem - ráztam meg a fejem, majd szaggatottan kifújtam a levegőt.

- Ott hagyott? - találgatott tovább. Ismét megráztam nemlegesen a fejem - Akkor mi történt? - tárta szét tanácstalanul a karját.

- Nem akarok róla beszélni - motyogtam. És abban a pillanatban a gyomrom is felszólalt - Kaphatok valamit enni? - kérdeztem kissé zavartan. Marco édesen elmosolyodott, majd mondta, hogy kövessem.

Miközben mentünk a konyha felé rám tört a kíváncsiság. És szokás szerint most se tudtam befogni a szám.

- Miért a nappaliba aludtál? Mert ahogy elnézem, biztos, hogy van még itt, vagy ezer szoba - kérdeztem miközben az arcát figyeltem. Elmosolyodott, majd felém nézett és válaszolt:

- Valamiért kimentem, már nem tudom miért, leültem a kanapéra és elaludtam - magyarázta.

- Értem. Nem fáj a hátad?

- Mitől fájna? - kérdezte nevetve.

- Hát, mert nem jó kanapén aludni. Elgémberedsz. És fáj tőle a hátad - magyaráztam. Nevetve megrázta a fejét, majd megérkeztünk a konyhába. Végre kaja!